„El kell vágnod teljesen minden szektarianus, elfogult érzületet,
mivel minden nézet, iskola és hagyományvonal elnevezés
és mentális konvenció alapján jött létre, hogy a tanítványokat
a megvilágosodáshoz vezesse. Fejlessz ki bizonyosságot,
hogy nem ellentmondóak, és mindegyikkel elérhetsz a valóság
természetes, születés nélküli, speciálisan megkülönböztethető
igaz természetéhez, amely minden dologban valójában létezik.”
(9. Karmapa, Vangcsug Dordzse)

A „Rimé” kifejezés két tibeti szóból áll: Ri (szektarianizmus) és Me (a nem tagadószó).
A szóösszetétel a szektarianizmus ellentéteként az egyesülés eszméjét fejezi ki. A Rimé nagyra becsüli az egyes hagyományok közötti különbségeket, és párbeszédet alakít ki a közös alapok megteremtése érdekében.

A tibeti buddhizmus jelen állapotában valamennyi buddhista tanítás alapvető egységéhez való visszatérésre, és a különböző iskolák szektarianizmusának meghaladására van szükség. Szerencsére köztünk vannak még a Rimé mozgalom élő mesterei; e mozgalom arra törekszik, hogy megalapozza, fenntartsa és ápolja a párbeszédet a különféle tradíciók között, figyelembe véve az eltérő szükségleteket és hangsúlyozva az igényt a sokféleségre. Nem arról van szó, hogy a különféle hagyományvonalak és iskolák tanításait összevegyítik, és ezt tanítják és gyakorolják, nem véve figyelembe azok önálló teljességét. Sokkal inkább arról, hogy minden hagyományt a maga jogán helyes, érvényes és fontos ösvénynek tekintenek.

A 19. század elején Tibetben, amikor a nem szektáriánus Rimé mozgalom megszületett, a négy fő irányzat, azaz a kagyü, a nyingma, a gelug és a szakja iskolák között tapasztalható konfliktusnak és elzárkózó magatartásnak köszönhetően égető szükség volt a tanítások összegyűjtésére. Ezek az iskolák többnyire gyümölcsöző kapcsolatban álltak egymással, de feszültségekre és nézeteltérésekre is tudunk példát.

Azok sorában, akik az egyetemes Rimé mozgalmat elindították, volt két nagyszerű tudós, Dzsamjang Khjence Vangpo (1820-1892) és a Nagy Dzsamgön Kongtrul (1813-1899). Jóllehet mindketten nagy mesterek voltak, száznál is több, különböző iskolákhoz tartozó tanítóval folytattak tanulmányokat.

Ma, a 21. században nem csak abban a szerencsében van részünk, hogy a Rimé hagyomány fennmaradt, hanem abban is, hogy Dzsamjang Khjence Vangpo és Dzsamgön Kongtrul inkarnációi II. Beru Khjence Rinpocse és IV. Dzsamgön Kongtrul Rinpocse személyében, azaz mint apa és fia vannak közöttünk.




„A Rimé kifejezés azt jelenti, hogy elfogulatlan vagy pártatlan. A Rimé ellenkezője, azaz az elfogultság vagy előítéletesség azt jelenti, hogy valaki saját csoportjához vagy saját tradíciójához túlságosan kötődik, míg másokkal szemben ellenérzése van. Tágabb értelemben véve, ez vonatkozhat az előítélet és elfogultság minden formájára, beleértve a nacionalizmust és rasszizmust, vagy még azt is, ha valaki saját városához vagy családjához kötődve azt gondolja, hogy azok mind közül a legjobbak. A Dharma fogalomkörére specializálva, az előítéletesség vagy szektarianizmus azt jelenti, hogy valaki elfogult saját hagyományával szemben, és idegenkedik másokétól. Természetesen a Dharma minden tanítása túlhaladja mindezt az elfogultságot, és mintegy ellenszerként hat a ragaszkodásra és idegenkedésre, azonban a Rimé tradíció, a Dzsamjang Khjence Vangpo által elindított módon, különös hangsúlyt helyezett arra, hogy ettől a fajta szektarianizmustól való mentességre van szükség, és a Tibetben akkor létező összes gyakorlási hagyományvonal tanításainak aktív népszerűsítése jellemezte. Korábban is léteztek tanítók, akik egyszerre több különböző hagyományvonal tanításait gyakorolták, de a Rimé mozgalom rendkívülisége abban rejlik, hogy követői felkutatták és összegyűjtötték az összes Tibetben még érintetlenül megmaradt átadási hagyományt, megőrizték azokat, és olyan széles körben terjesztették, amennyire csak lehetett.”
(Khenpo Puntsok Namgyal)


Aktualitások